Galériajegyek kedvezményes áron a helyszínen kaphatók a koncertre abban az esetben is, ha online elővételben már elfogytak a jegyek. Italkínálatunk az alsó szint bárpultjánál érhető el a galérián helyet foglaló vendégeink részére.

És megnyomtam a gombot...
Gyakorlatilag koncertszerűen ment a felvétel, csak annyi időre álltunk meg, amíg a Misi hangszert cserélt. Szopránszaxofon, tenorszaxofon, tárogató, klarinét, és egy basszus-effektpedál. Ez utóbbit csak ritkán használtuk, mert alapvetően nem akartunk nagyon elszakadni az akusztikus hangzástól. Ezen a lemezen csak két számban hallható.
És csak jöttek, és jöttek a gondolatok. Az ötletek. Az intuíciók. Szabadon. Nem győztem jegyzetelni. Karcsi és Misi olyan hihetetlen szinkronban volt, úgy adták-vették egymás gondolatait, hogy egyszer rájuk is kellett szóljak, hogy vigyázzatok, mert ezek már kész kompozíciók! Nem ezt beszéltük meg!
A feszes ostinatók, a törékeny, lírai hangulatok, a kegyetlen, ritmikus táncszerű kitörések, a szinte már zenei hangot mellőző effektek, sikolyok, puha textúrák, a filmzeneszerű, melankolikus dallamok megállíthatatlan folyamában ültünk. Egy-egy 30-40 perces szakasz után általában pihentünk egy kicsit, de szinte semmit nem hallgattunk meg, nehogy bármi is befolyásolja a további munkát. Az érzéseket, a gondolatokat.
De vajon mi lehet ez? Jazz? Népzene? Klasszikus? Kortárs? Amíg ment a felvétel, végig ezen gondolkodtam. Hogyan kellene – ha kell egyáltalán – műfaji szempontból besorolni. Nem tudom. Talán a kortárs improvizáció áll a legközelebb, de ismervén az első duólemezük ajánlását, most is aktuálisnak érzem Petrovics Emil szövegét:
Két nagyszerű muzsikus, akik magukat „jazz-állampolgároknak” tartják, kilépett a teljes és határok nélküli világba. Magukkal vitték a rögtönzés, a technikai tudás, a ritmikai és dallamformáló fantázia gazdagságát, a hangszínek és dinamika minden árnyalatát, a szabadság és a kötöttség egyensúlyának biztos ízlésű alkalmazását. Felszippantottak és zenéjükbe oltottak szokatlan metrumokat, a déli, délkelet-európai, kisázsiai és más bűvölő, bájoló, táncos és fájdalmas, örömteli és panaszkodó dallamrajzokat, váratlan és meglepetéserejű lüktető ritmusokat. Teljesítették minden zeneművész erkölcsi kötelességét: felvidítanak, elszomorítanak, elgondolkoztatnak, szelíd révületbe ejtenek. De még azt is, ami csak keveseknek sikerül: katartikus élményben részesítik azt a zeneszerető embert, aki meghallgatja „HANGJAIKAT”.

Glaser Péter

Ezen a koncerten a két művész legújabb felvételeiből hangzanak el művek, sok-sok improvizációval.

Fotó: Hamarits Zsolt