„Gadó Gábor feltűnése valódi felüdülést jelentett az ezredforduló tájékán: nem csupán az akkori kvartettjéből áradó mély zeneiség, vagy Winand Gáborral való együttműködése adott okot az örömre, hanem annak ígérete is, hogy a BMC Recordsnál szabályos időközönként megjelenő lemezein újabb és újabb kincsekre bukkanhatunk. (…) Gábor szívesen nevezi a zenéjét fohásznak. Ettől az még lehetne szánalmasan naiv, egy bigott ember önszuggesztióból táplálkozó eksztázisa is, de pont a fordítottja ennek. Gábor úgy komponál, ahogyan a nagy misztikusok imádkoznak: az ima nem annyira az áhítat kifejezése, mint inkább a virrasztásé, a vigíliáé. Aszkézise révén igen messzire jutott a harmónia nyelvének megismerésében, és ezt csodálatra méltó tudással társítja a keleti és nyugati kultúrák határán kialakult magyar zene modális hagyományaival. Szélsőséges tisztánlátása ragyogó felépítményeket teremt. Ez az oka annak, hogy miközben elvezet a disszonánstól az attól csak még váratlanabbnak ható konszonáns hangzásig, elsodor és kiforgat magunkból, oda juttat, ahol elveszítjük magunkat, és úgy elragad, hogy beleborzongunk” – írja Gadó Gáborról Franck Bergerot a Jazzman hasábjain.

A gitárművész-zeneszerző saját zenei ars poeticájáról pedig így nyilatkozott: „A zene, amit játszunk, egy intim attitűdből bontakozik ki, távol áll minden trendi befolyástól. Mindig van egy gyökérgondolat vagy princípium, ami elindítja a kreációt: tehát nem zenéből születik, hanem egy nézőpont szülte állapotból. Emellett nagyon fontos a több száz éves európai tradíció, valamint a hely: Közép-Európa, ahol két kultúra, az orientális és occidentális határvidékén állva lehet megnemesíteni az individuális késztetéseket” – fogalmazott.