Úgy tűnik, hogy bárki, aki megkísérli, hogy hiteles leírást adjon a Mario Rom’s Interzone trióról, előbb-utóbb szuperlatívuszokban fejezi ki magát. A híres New York-i Rochester Jazz fesztiválon adott koncertjüket követően a fesztivál fő kritikusa így írt róluk: „egyszerűen az egyik legszórakoztatóbb és legsziporkázóbb fellépő az idei fesztiválon. Még soha és sehol nem hallottam zenekart, akinek ilyen komoly érzéke lett volna a játékhoz.” Egy ilyen reakció az amerikai sajtó részéről aligha magától értetődő egy osztrák zenekar esetében, amelynek átlagéletkora 30 év alatti; de tény, hogy a Mario Rom, Lukas Kranzelbinder és Herbert Pirker alkotta trió a kritikusok és a média részéről nagyon rövid idő alatt világszerte igen komoly figyelmet érdemelt ki. A szokatlan hangszer-összeállítású csapat (trombita, nagybőgő és dob) bebizonyította, hogy képes „a virtuozitást és a humort szórakoztató egységgé formálni” (Frankfurter Allgemeine Zeitung) és „azt a benyomást kelteni, mintha négy, öt, vagy még több zenész” alkotná a zenekart (Jazzthing).

Egy dolgot szögezzünk le azonnal: az Interzone jazzt játszik. Valódi jazzt. Mindamellett mottójuk, hogy „mindent szabad”, ahogy ezt a 2015-ben megjelent Everything is Permitted lemezük is magabiztosan hirdeti. Az elmúlt években ezzel az attitűddel járták körbe a világot, s mutatták be az albumot Európában (így az Opus Jazz Clubban is 2016 októberében), Mexikóban, Kínában, Izraelben és az Egyesült Államokban. A német Jazzpodium Mario Romról, mint abszolút felfedezésről írt, az InMusic szerint a zenekar meglepő játékosságát szinte lehetetlen felülmúlni, és a Die Zeit úgy jellemezte őket, mint három fiatal rebellist, akik mindenre képesek. Nos, ha ezek a vélemények egy túlzásnak tűnnének, mit szóljunk akkor a Passauer Presse reakciójához a 2014-es INNtöne fesztiválon adott koncertjükről: „tökéletes összjátékuk olyan vitalitást sugároz, hogy a közönség addig követeli a ráadásokat tőlük, míg ki nem merítik teljes repertoárjukat. Alighanem így kezdődik a halhatatlanság”.

Bizonyára megbocsátható, ha a csapat ilyen túlzó állítások hallatán úgy érzi, hogy igen magas elvárásoknak kell megfelelnie. Való igaz, ez a három zenész olyan intenzitással játszik, mintha minden este az életük forogna kockán – kérdezzünk csak meg bárkit, aki 2014-ben, 2016-ban vagy 2018-ban hallotta őket az Opusban. Nincs más dolgunk, mint hátradőlni és élvezni, hogy az Interzone tizedik jubileumát ünneplő turnéja során ismét ellátogat Budapestre. Lépjünk be a Köztes Zónába – nem fogjuk megbánni.