A Dániában élő 38 éves észt zeneszerző, szaxofonos, zenekarvezető, Maria Faust az utóbbi években több ízben is igen figyelemreméltó alkotásokkal rukkolt elő a világ jó néhány koncerttermében és zenei fesztiválján, különböző formációival.

Maria még a kommunista rezsim alatt nőtt fel Észtországban, ahol először klasszikus zenei képzést kapott, de hamarosan a jazz és az improvizációs zene bilincselte le, így került aztán a Syddansk Musikkonservatoriumba, Dániába. Új környezetében viszont csakhamar rá kellett döbbennie, hogy ő a jazz világába sem illeszkedik bele igazán. „Én a kommunizmus gyermeke vagyok. Ott mi nem swingeltünk, hanem meneteltünk! Így végülis csupán megpróbáltam hű maradni önmagamhoz, s ez az én döntésem volt végre”. 

Ehhez a meggyőződéséhez a mai napig ragaszkodik, így Maria Faust nem is játszik, vagy komponál hagyományos módon, hiszen ez egyszerűen nem is érdekli. Rá elsősorban a merészség jellemző, akár csak zenéjére és zenekaraira. Projektjeiben szivesen él szokatlan hangszerek és technikák adta lehetőségekkel. Nagy áttörést hozó, a 2014-ben két dán zenei díjat is elnyert Sacrum Facere (latinul: emberi áldozat) című rendkívül személyes albumát például az orosz-észt határ menti régió kultúrája ihlette, ahol még mindig élnek a deportált ortodox oroszok leszármazottai. Itt gyűjtötte a munkadalokat, himnuszokat és altatódalokat az albumhoz, és ezt az anyagot ötvözte klasszikus zenével és szabad improvizációkkal.

Maria Faust folyamatosan bővíti hangzásának spektrumát, új projektje, a MACHINA a tradicionális zenei formák példátlan keverékéből áll, melyhez improvizációk, jazz és soundscape társulnak. Saját maga alkotta zenei nyelvén tárja elénk eredeti kompozíciós elképzeléseit: egy dob nélküli kamarazene-univerzumot fúvósokkal, két bőgővel, csellóval és zongorával, melyek lenyűgöző együtt-játéka ködben akadozó halászhajók motorjait, régi, rozsdás hajótestek nyikorgását, szellő sustorgását és tengeri madarak hívó hangjait idézi.

Akárcsak korábbi lemezei, a Stunt Recordsnál tavaly megjelent Machina című albuma is azzal kezdődik, amit ő maga „memóriaelemzésként” ír körül. Ennek eszközéül személyes és kollektív emlékekből, illetve a tudatalattiból jövő inspirációkat is használ. Maria Faust „a vizet az elfojtott érzések, mint például a harag és a bánat, természetes és kiszámíthatatlan erejének szimbólumaként” látja és azt kérdi, „miért kell elnyomnunk ezeket az érzéseinket, miközben például a boldogságot túlhangsúlyozzuk?”